Eger belvárosától északkeletre csaknem szigetszerűen emelkedik ki a környezetéből a város „házi hegye”, az 536 m magas Nagy-Eged hegy, melynek képe éppúgy összeforrt a várossal, mint a minaret vagy a templomok tornyai. Lankáinak látványa minden hazatérő egrinek megdobogtatja a szívét. Még Gárdonyi Géza is megemlékezik róla az Egri Csillagokban: „Az egri vártól északkeletnek áll egy magas hegy, az Eged. Voltaképpen Szent Egid vagy Szent Egyed volna az igazi neve, de hogy az Egyed nevet be nem vette soha a magyar gyomor, ma is csak Eged annak a hegynek a neve. Annyira van az Egertől, mint a Szent Gellért-hegy Kőbányától. De sokkalta magasabb és testesebb.”
Eger felől nézve harang alakú, vulkánra emlékeztető formája megtévesztő, ugyanis vulkanikus kőzeteket nem figyelhetünk meg itt. A Nagy-Eged, a Bükk hegység déli szegélyének legmagasabb tömbje, amely kőzettani szempontból is a hegységhez tartozik. Szinte kizárólag mészkövet találunk, mely a sok millió évvel ezelőtt itt hullámzó tengerekben létrejött üledékes kőzet. Színük alapján jól elkülöníthetőek. Nagyobb részben a 37–35 millió évvel ezelőtt (az eocén korban) létrejött sárgás színű, és kisebb részben – a hegy tetőrégiójába – a 220-210 millió évvel ezelőtt keletkezett (triász időszaki) mészkövet láthatjuk itt.
A Nagy-Eged hegy kiemelkedő jelentőségű terület természetvédelmi szempontból is. A Bükk hegység részét képezi, ám különleges mikroklímájának köszönhetően egyfajta átmeneti terület az Alföld és a Bükk között. Éppen ennek a változatos környezetnek köszönheti rendkívüli fajgazdagságát. Számos olyan állat- valamint növényfaj is található itt, mely a mediterrán, illetve a szubmediterrán területen honos. A terület nagyobb része (167 hektárt) helyi jelentőségű védett természeti terület és „Vár-hegy – Nagy-Eged néven” az Európai Uniós Natura 2000 hálózatnak is része.
A Nagy-Eged hegy feltehetően a Szent István által ide telepített vallonoktól kapta nevét, akik elsőként telepítettek szőlőt a hegyre, és magukkal hozták nyugatról Szent Egyednek — a középkor népszerű szentjének — tiszteletét, aki szülei halála után örökségét szétosztotta a szegények között.
SZENT EGYED EGRI LEGENDÁJA
A neves egri költő és római katolikus plébános Mindszenty Gedeon 1857-ben írt „Eged – hitmonda Vata idejéből” című versében Szent Egyed legendáját beszéli el, kinek kiontott vércseppjei évről évre vörösre festik a Nagy-Eged hegyi szőlőket. Az elbeszélő költemény az 1046 nyarán kitört Vata-féle lázadás idejébe vezet vissza. Szent Egyed remeteként él a hegytetőn, s a pogányok áldozatául esik a kápolnával együtt. Szívét nyílvessző fúrja át, miközben a szent keresztet mentené a pogányok baltacsapásaitól, végezetül szeretett kápolnájával együtt száll a lángsírba.
„Szegény barát,
Amit kerestél, a tied lett;
E tűzre ily csemege kellett…”
És földobák szilaj gyönyörrel
A kis kápolna égő hajzatára,
Melynek fölötte a dühös láng
Veszett táncát ropogva járja,
Széjjelhajítva vörös köpenyét,
Az ég felé meresztve üstökét,
Csiling, cseleng,
Még sarkantyúja is peng!…
A kápolnának kis harangja az, mely
Zokogva olvad a romok közé,
Mikéntha ősz gazdája végimáját
S halálravált búcsúját zengené; …
Csak Szent Egyed vércsöppei dacolnak
Hatalmával a rengeteg időnek,
Pirosra festvén a gerezdeket,
Melyek itt évről évre nőnek…”
A középkor Egri Borvidéket illető forrásai csekély számban és olykor nem kielégítő információkkal látnak el bennünket, azonban azt biztosan tudjuk, hogy a Szent István idején – a mai Belgium területén található Liége városának környékéről – betelepített vallonok felismerték a hegy kiváló minőségű termőterületi adottságait és borászati szakértelmüket, eljárásaikat is kamatoztatták e vidéken. A jelenleg ismert írásos emlékek közül egy 13. századi okirat utal a borvidéken folytatott szőlőművelésükre. Az Eged-hegy termőterületként való első említését – mons Eged formában – pedig 1434-ből ismerjük.
Az Egri borvidékről elegendő adat és pontos információ, a török kiűzése utáni korszaktól áll a rendelkezésünkre. A korabeli írásos dokumentumokból tudjuk, hogy az 1690-es évek végén, már a dűlők egy jó részét a ma használatos formában nevezték (pl.: Nagy-Eged, Kis-Eged).
A XVIII. századra kétségbevonhatatlan a Nagy-Eged szőlőinek hegemóniája a vidék dűlői között. A város „szent-hegyének” sikerét két alapvető tény határozta meg. Az egyik, hogy időről-időre itt termettek a legjobb borok a tapasztalatok alapján – déli oldalát a legjobb vörösbort adó termőterületnek tartották, valamint hazai viszonylatban is a legjobbak között emlegették, ráadásul a régi leírások alapján az is kiderül, hogy jó idő esetén a kadarka még aszúsodott is a hegyen –, valamint mennyiségileg is mindig itt termett a legtöbb szőlő.
Mint minden fellendülést egy hanyatlási időszak követ, nem volt ez másképp az egész borvidéken és az Eged-hegyen sem. Először az 1754-es, Habsburgok által életbe léptetett vámrendeletek nehezítették meg a borkereskedelmet, majd a 18.–19. században tapasztalt heves esőzések hatására fellépő erőteljes talajerózió miatt a hegy termőtalaja pusztulni kezdett. A kegyelemdöfést az USA-ból behurcolt és Európán végigsöprő filoxéra (szőlőgyökértetű)-vész jelentette, mely 1886-ban ütötte fel a fejét az Egri Borvidéken. Az ország egész területének egyik legkiterjedtebb pusztítása zajlott le a borvidék kötött talaja miatt, és a 19. század végére, 20. század elejére szinte teljesen kipusztította a szőlőt (a Kadarka kivételével) a Nagy-Eged hegyről.
A 20. század idején többször is kivonták az ültetvényeket a művelés alól. A meredek lejtőn történő termesztés kézi munkaerőt, illetve speciális gépeket igényelt, ezt viszont nem lehetett összeegyeztetni a szocialista gazdaságpolitika és termelési mód jellegével, mely a nagyüzemi gépesített gazdálkodást szorgalmazta. A terület az 1970-es évek végére elvadult, szinte teljesen visszahódította a természet. Csak a 2000-es évek elejétől kezdték meg a hegy déli-délnyugati lejtőin a telepítéseket. Korábban 450 m-es magassággal az ország legmagasabb termesztett szőlői voltak itt. Mára az 500 m-es magasságot is eléri és ezzel abszolút csúcstartó hazánkban.
Magyarország legmagasabban fekvő szőlőtermő területe különös jelentőséggel bír nemcsak Eger, hanem a magyar szőlő- és bortermelés történetében is. A hegy az egri borászok szerint hazánk legjobb szőlőtermő területe: ideális a dőlése és a napsugarak beesési szöge közelít a merőlegeshez. A talajban lévő mészkő viszszaveri a napsugarakat, így a felszínközeli légréteget több fokkal felmelegíti. De ugyanez az alapkőzet a borok savszerkezetéhez és hosszú élettartamához is hozzájárul, így az itt termelt borok karaktere nagyban különbözik a borvidék más – jobbára riolittufán megtermelt – boraitól.
Levéltári dokumentumok és a korabeli ábrázolások alapján tudható, hogy az 1700-as években kápolna állt a Nagy-Eged hegy tetején, azonban arról, hogy mikor épült és mikor lett rommá egyelőre semmilyen adat nem került elő. A kápolna legkorábbi írásos említése Barkóczy Ferenc egri püspök 1752. május 10-én írt latin nyelvű támogató leveléből származik, amely egy határozat a kápolna újjáépítésére: „…az elmúlt évek során Püspöki Városunk hívő keresztény lakosai között is azt tapasztaltuk, hogy valamiféle megkülönböztetett buzgósággal viselkednek azon kápolna iránt, amely üdvösségünk címerének, a Szent Keresztnek a tiszteletére áll a szomszéd Eged nevű hegyen… …az omladozásnak induló kápolnát szükséges megújítani…”.
Az egri minoriták – akik részletesen feljegyezték a városi hitélet különböző eseményeit –, többször is írnak a kápolnáról és az „Egedi remetékről”. Tőlük tudjuk, hogy 1753. május 3-án Barkóczy Ferenc püspök szenteli fel a kápolnát, majd az ezt követő években, május 3-án (a felszentelés emlékére) és szeptember 14-én (a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén) szentmisével egybekötött körmeneteket és búcsúkat rendeztek a kápolnánál. Az általuk feljegyzett utolsó búcsút 1768. szeptember 14-én tartották. Az 1770-es évektől nyom nélkül tűnik el a kápolna és az 1800-as évek helytörténészei már csak romokról írnak. Azonban a mai napig sok elnevezés őrzi az „Egedi remeték” emlékét. Ilyen a hegy tetején nyíló 7 m hosszú Remete-barlang, vagy a régi térképeken – a hegy északi oldalában – jelzett Remete-forrás is, „melynek vize soha ki nem fogy, mert a remete imádsága tartja”. A forrást sajnos ma már hiába keressük, mivel a szárazabb klíma miatt víz itt már nem fakad.
szerző: Havasi Norbert – Kaptárkő Egyesület